Karikás Ostor
A téma engem is magas szinten érdekel, hisz jómagam is készítettem már nem egy karikás ostort (amatőr mivoltomból kifolyólag a minőségére nem használok jelzőt, aki már látta illetve használta, az tudja milyen), de elsősorban öcsém kérésére írom ezt a bejegyzést.
Mi a Karikás Ostor?
A Karikás Ostor egy rövid nyelű, kenderkötélből és szíjból font, hosszú sudarú állatterelő eszköz. Megfelelően használva jellegzetes csattanó hangot ad ki. Ennek oka, hogy az ostor végén lévő sudár 330 m/s, a hangsebesség fölé gyorsul, így egy hangrobbanás keletkezik. Ez volt az első ember alkotta eszköz, mely átlépte a hangsebességet.
Elsősorban csikósok, gulyások, csordások, kondások és csürhések, régebben a juhászok használták. Ismertebb elnevezései még: karikás ostor, csikósostor, nehézostor, pásztorostor, kanászostor. Két részből, a tulajdonképpeni ostorból – amely szíjból készül – és a rövid, rendesen alkar hosszúságú, gyakran díszített nyélből áll. Nevét az ostor (gyakran több tagból álló) nyaki részét összekapcsoló réz- vagy vaskarikákról kapta. A pásztorok maguk is készítették az általában 35–40 cm hosszú, henger vagy hasáb alakú, az egyik végén vastagabbra faragott nyelet. Az ünnepi díszként használt karikások nyelét faragással, rézverettel, ólomöntéssel és berakással díszítették. A nyelet a Dunántúlon leginkább somfából, a Tiszántúlon főként szilvafából, ritkábban meggy-, cseresznye- vagy akácfából készítették. Fonáshoz az állatok hasa alján található vékonyabb bőrt, a hasit használták. Téglalap alakú deszkadarabból és belehelyezett bicskából álló hasihasogatóval vágták fel vékony szalagokká. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. A has vastagabb részébe kenderkócot vagy kötelet tettek, s ezt fonták körbe a hasival. A bőrfonat többféle lehet: ún. kígyóháti, zabszem-, kocka- és rozmaringfonás. Az egyre vékonyodó fonás végére vastagabb szíjat (csapó), majd a lószőrből, újabban rafiából készített sudárt kötik. A nyél és a has felső részére vékony bőrrel háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes bőrdarabokat, ún. sallangokat, pillangókat kötnek. A nyeleken az ostor telkének felerősítésére az ország különböző vidékein mind a nyél felső végén kifaragott gömb, mind a nyél fájába fúrt lyuk, vagy az ónnal beöntött fémkarika és a forgó kengyel (telek) előfordul. Az Alföldön, különösen a Nagykunságban, a Hortobágyon a múlt század vége felé az újabb típusú ostor, a csikósostor terjedt el, amelyet még karikásnak neveznek, amelyről azonban a karikák már elmaradtak, s a telek felerősítésének módja eltér a valódi karikásokétól. Itt a telek a mélyre kötött és bőrből készült fülhöz kapcsolódik. A kiskunsági „ciromostor” nyelének a végére fúrt lyukához erősítették a kengyelt, amelyhez az ostorszíjat kötötték, a közepére fúrt lyukba pedig a karszíjat, s az egész nyelet a fogójától felfelé bőrözték. A karszíj azt a célt szolgálja, hogy a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között. Egyik-másik szíjgyártó még az utóbbi években is készített ostort nyéllel együtt, de ez már meg sem közelíti a rendkívül nagy gyakorlatra szert tett pásztorok által készített sallangós pillangózott, csipkézett, lyuggatott, bőrdíszítéssel, rézverettel, színes berakással díszített ostornyelet.
A karikást elsősorban az alföldi pásztorok használják, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelű, rövidebb hasú ún. nehézostort használják. A karikás a lovas pásztornépek jellemző terelőeszköze, a magyarságnál valószínűleg a keleti, a honfoglalás előtti török kultúrelemek közé tartozik. A Hortobágyon és a Kiskunságban használt forma, amelynél a szíjkengyelt oldalt kötik a nyélhez, megegyezik a steppei népek, pl. a kirgizek és baskírok ostoraival. A karikás változatait a szomszéd népek pásztorai körében is megtaláljuk hasonló funkcióval, sőt alkalmazták a faragással, az ónöntéssel, a rézverettel és a fémberakással díszített nyelet is.
Mikor melyik?
A szekerező-kocsizó ostor egyszerübb; nyele nem csak hosszabb, hanem vékonyabb - a karikással szemben - a nyél is hajlékony. A kocsizó ostorszíjból, az ökörhajtó ostor általában kenderkötélböl készült. A négy-hatökrös szekerekhez különösen hosszú nyelü ostort használtak.
Azt, hogy milyen ostort kell használni, az állat fajtája is meghatározza.
A kondások ostora a nehézostor, amely tulajdonképpen karikás ostor, de sokkal nehezebbre, durvábbra van csinálva, mivel a mangalica disznónak vastag a böre és sokkal nagyobbat kell odaütni neki, mint egy lónak, ahhoz, hogy kordában lehessen tartani. De késöbb az angolsertések elterjedésével a nehézostor használata is megszünt, mivel azoknak érzékenyebb a bőre, és könnyen meglátszik rajta az ütés, ami értékvesztést jelent, és a kondás béréből levonásra kerül.
Ugyanígy egy szekeret húzó bivaly hajtásához is durvább, göcsörtösebb ostor kell, mint egy "fehér marha" hajtásához. A fehér marhát csak úgy meglegyintik egy hosszúnyelü könnyü ostorral, a bivalyra viszont rá kell vágni a korbáccsal.
Kötélböl készült karikás
A kötélostorok értékesebb fajtája a fonott kötélostor, mely a szegényebb pásztoremberek karikása volt. Az ország egyes részein csak a nemes gazdáknak, meg a gazdalegényeknek volt szíjból készült karikás ostora, és azt is a szíjgyártók készítették legtöbbször.
A kötélböl készült karikás ostorhoz a kanász a kender feldolgozáskor kért magának a szöszböl, de ha erre nem volt lehetösége, kötöfékszárból, vagy istrángból készítette el.
A kötelet, vagy szöszt tavasszal fonta meg karikásnak, mikor kihajtotta az állatokat. Disznóőrzés közben fonta magának a zsineget. A madzagnak egy darabban kellett lennie, hogy az ostoron ne legyen csomó, vagy göcs, sima, "sugáran vékonyodó legyen, mint a kígyó". Az ilyennek jobb ütése esik, nem ránt, mint az egyforma vastag, vagy éppen az egyenlötlen vastagságú. A karikás ostort a fejénél kezdi el csinálni a kanász. Behajtja karikába a kötél vastagabb végét, úgy hogy 8- 10 cm átmérőjű legyen a karika, és a szárához köti, de a kötélnek nem a legvégét, hanem feljebb egy arasznyival. Ami kimarad a végéből, kibontja, kiszöszöli, hogy az ostor szárához kereken, arányosan foghassa oda (úgy ahogy az istrángot csinálják). A több öles madzaggal megköti a nyakánál és a karikás fejét itt kezdi befonni balról jobbra haladva. Két féle fejet szoktak csinálni, az úgynevezett taréjosat, és a simát.
Mikor a fejet befonta, folytatja az ostor derekán. Mikor a karikás ostor kötélrészét, fejét és a derekát befonta a kiskanász, a vékony végéhez csapót köt. A csapót juh, báránybörböl készíti, ahol disznó döglik, annak a lenyúzott böréböl. A csapó is vékonyan kezdődik és folyamatosan szélesedik. A lapos csapó a jó, mert a kerek kikezdi az állat börét. A csapó körülbelül 1/3 része az egész ostornak.
A csapó végére jön a sugár. A lósörényéböl, vagy farkából húzza ki a kanász. Az ostor fejébe nyaklót köt, mely irhából, vagy madzagból való. A nyakló által függ össze az ostor a nyéllel.
Az ostor nyele gyümölcsfából készül. A nyél kb. 1/4 része az ostornak. A nyelet felső végén bicskával átfúrja, a nyéllyukba a nyaklót belehúzza, csomóra köti. A nyél végén újabban szíjból van a fej alkalmazva. A fúrott nyél ősibb. A tartalékban lévő sudárok a nyaklón csüngenek.
Az ilyen ostorokra karszíj általában nem telik, sallang is ritkán van rajtuk.
Szíjostor
A pásztorok elmaradhatatlan szerszáma az ostor. A szép ostor nem csak terelőeszköze volt a csikósnak, gulyásnak, kanásznak, hanem címeréül is szolgált, így szépségére különös gondot fordítottak. Ha maguk nem tudták megfonni, vagy a nyelet megfelelően díszíteni, drága pénzen megvették, nehogy szégyenben maradjanak. A csikósok az ostorukat - hogy mozgékonyabb legyen - karikával látják el, és ilyenkor karikás a neve. Karikásuk elsősorban az alföldi pásztoroknak van, a dunántúliak és a felvidékiek a hosszabb nyelü, rövidebb hasú ún. nehéz ostort használják. Habár régen többféle elnevezéssel illették a pásztorok ostoraikat, ma már mindegyik pásztorostort karikásként emlegetik. A hajdúsági csikós akármerre megy, mindig a nyakán hordja karikását. Ha a ménest lóháton őrzi, feje felett forgatva elöl egyet ránt rajta, s az ostor csattan. Azt tartják, hogy a jó karikástól jobban fél az állat, mint a bottól. A jószágot nem annyira ütik vele, mint inkább pattogtatva, hangos kiáltozással késztetik kellő irányba.
A nyél
A karikásnak nagy üggyel-bajjal, annak rendje és módja szerint, külön müvészettel készítenek nyelet. A nyelet Dunántúlon leginkább somfából, Tiszántúlon meggy-, cseresznye-, vagy akácfából készítették. A hortobágyi kondások az ostor-nyelet szilvafából faragták. A szilvafa után az ostorkészítö területeken valóságos vadászat folyt.
Ostornyelek
A fa töve a legalkalmasabb ostornyélnek. A kivágott, vagy vásárolt fát előbb két évig szárítják, mert ha nem elég száraz, felhasználás után meghasadhat. Egy-egy 10 cm vastagságú szilvafa hasából, 4 nyél telik ki. A hasábot kis baltával felhasogatják, és durva faragással meghagyják a nyél állását. Majd vékony bicskával, vagy késheggyel végig "szikálják" (finomabb faragás) és háromszélű reszelővel végig reszelik, míg elég sima nem lesz. A nyél hosszúságát és vastagságát leendő gazdájának a kezéhez igazítják. A jó nyél alkar hosszúságú, vagy egyes vidékeken a könyökhajlattól a középső ujj végéig számolják. Vastagságát a gazdája marka határozza meg.
Ezután a nyélnek valót beavatják, azaz bekenik vékonyan olajjal, vagy zsírral, hogy szívós legyen és egyenletes barna-piros színt kapjon. Egyes vidékeken e célból trágya alatt érlelik.
A nyelet új állapotban nem szokták díszíteni, mert még lehet, hogy később megreped. Ezért csak a végére felkötöznek egy telektartót, rákötnek egy régi fonást, és így használják legalább fél évig. Csak ezután történhet meg a díszítés.
A nyél díszítésének többféle módja ismert. Díszítettek véséssel, faragással, rézverettel, beeresztéssel, és berakással, amit a hortobágyi pásztorok kiverésnek hívnak.
A Dunántúlra jellemző a vésett díszítés, később pedig a faragás. Itt a faragások legkedveltebb alakja a betyár. Ezeken a nyeleken általában a fogó rész nem díszített, hanem a derekát, és a fej részét faragják meg.
A Felfvidéken is díszítenek faragással, de ennek a tájnak a sajátossága az ólom, ón és cin beöntéssel való díszítés. Ezzel a technikával geometrikus mintákat készítettek az egész nyélen. Erdélyben szintén a geometrikus elemek az uralkodó díszítő minták. Az Alföldön a fa díszítésének csonttal, rézzel, újabban kaucsukkal történő berakása a legelterjedtebb.
A pásztor az életét, a környezetében fellelhető tárgyakat és élőlényeket, a legelőről látható magasabb építményeket formázta meg díszítményeiben. Leggyakoribb ábrák a következők: kutya, madár, ló, pillangó, disznó, szomorúfűz, csillag, szív, templom, magyar címer, mulató, vonat, fokos, pisztoly, villa, csendőr. Az ostor tulajdonosának a neve és a készítés évszáma is mindig megtalálható a nyélen.
A faragás főleg a dunántúli pásztorok körében terjedt el a múlt század vége felé. A legkezdetlegesebb módja, amikor csak a minták közeit vésik ki. A tulajdonképpeni domború faragás, a díszítmények plasztikus ábrázolása, amit a pásztorok is mélyebb faragásnak mondanak, már fejlettebb gyakorlatra utal.
Faragással általában virágokat, növényeket mintáznak meg.
Gyakori rézveret figurák
A rézveretet sárga- és vörösréz lemezekbol készítették. A 3-4 mm széles rézszalagok egyik oldalát a nyélkészítő pásztor egy üllőn hideg állapotban laposra kala-pálja, kireszeli élesre, és a nyélbe veri. A szilvafa nyeleknél legkönnyebb alkalmazni ezt a technikát, mert abba könnyen bele lehet verni a lemezeket. Ha a rézlemezkék vastagabbak, helyüket előre bevésték a fába. Mikor a rézlemezek beverése megtörtént, a lemezeknek a fából kiálló részeit lereszelték, majd lecsiszolták.
Az ónöntéses díszítés esetén először kivésik a mintát úgy, hogy a vájatok egymásba folyjanak, és az ostornyél végébe torkolljanak. Ezután az öntésre előkészített részt több réteg papírba csavarták úgy, hogy a nyél végétől néhány centiméterre csőszerű tölcsért alkosson. A megolvasztott ónt ebbe a tölcsérbe öntötték, a folyékony ón innen befolyt és kihűlve megkeményedett a barázdákban. Végül az egészet simára csiszolták.
Az ostornyélnek általában a felső, vékonyabb részét díszítették ilyen módon. Az ónöntés nem csak dísze az ostornyélnek, de a súlyát is növeli, ami a használhatóság szempontjából fontos követelmény.
A berakás eleinte rézlemezek, a múlt század vége felétől szaru és csont, a század forduló után pedig kaucsuk (kócsag) felhasználásával történt. A kivágott figurákat apró rézszegekkel erősítették a nyélhez.
Esetleg rézdrótokat is vertek a figurák részei közé a határvonalak megadásához.
Díszített ostornyelek
Először a figurákat vágják ki a bicska hegyével, majd árral a szükséges lyukakat kifúrják rájuk. Ezután a réz szegeket készítik el úgy, hogy rézdrótból darabokat vágnak, és az egyik végüket reszelővel kihegyezik. Ha ez meg van, akkor helyezik el a nyélen a figurákat, majd körül rajzolják mindegyiket. A figurák helyét a vastagságuknak megfelelő mélységig kivésik. A vájat széleit egy kicsit alávésik, hogy így bepattintva a figurát az szorosabban befekhessen a helyére. Behelyezésük után a rézszegekkel beszegelik öket. Mikor valamennyi figura a nyélen van, a nyelet lecsiszolják, vagy egy üvegdarabbal simára súrolják, majd hájjal megkenik, hogy szép fényes legyen.
Az ostornyél részeinek is külön neve van: fogó, nyélderék, nyélfej, telek.
A fent említett módokon általában a nyél felső részeit díszítik, de az újabb alföldi nyeleken csak a fogót, mivel a többi részére más fajta díszítések kerülnek.
Pillangók és kötések elhelyezése az ostornyélen
A nyél derekán és fején ún. szárhurkolással készült szíjkötések találhatók. Ezeket a szíjkötéseket cziromhasiból, esetleg, macskabélből is készítették. Szokás továbbá, hogy a nyél felső részét, a nyélfejet szögletesre faragják és rózsaszínű fésűből, vagy csontból faragott lemezekkel borítják be, vagy ugyanezt a részt vitézkötéssel ékesítik. A díszes nyélről lemaradhatatlanok a háromszög alakúra kivágott, kilyukasztgatott és kicakkozott színes, vagy natúr színű bőrdarabok, a pillangók és a sallangok. Az Alföldön kis bőrrózsákat is használnak a nyél díszítésére. Bőrrózsák
kerülhetnek a vitézkötésekre, a pillangók közé, és bőr kötés helyett is a nyélre. A dunántúli karikásokra fából faragnak pillangókat a nyélre. A pillangók kerülhetnek az ostornyél derekára és a fej részére is. A pillangók mérete is változó. Van olyan ünneplő ostor, melynek a derekán és a nyaka részén is 96-96 pillangó található sűrűn egymás alá varrva. Ha bőrkötést készítenek a nyélre, azon is pillangókat helyeznek el ott, ahol a kötések keresztezik egymást.
Az alföldi karikás ostorokon ún. karszíjat is találhatunk. A karszíj azt a célt szolgálta, hogy esös időben a nyél ne csússzon ki a pásztor kezéből, de van olyan formája is, ami egyszerüen csak díszítés. A karszíjat a nyél fogó része felett rögzítik, vagy egy nyélbe fúrt lyukkal, vagy bőrkötések segítségével. A rögzítést általában pillangókkal takarják. Keskeny, a közepén behasított bőrszíjként kezdődik - ebbe a hasítékba dugja a pásztor a kézfejét -, később kiszélesedik és általában túl lóg a nyélen. Kiszélesedő részt gazdagon díszítik lyukasztásokkal, a szél cakkozásával, de olyan formájával is találkozhatunk, ahol pillangókkal egészítik ki. Van amikor a keskeny rész sem csak egy bőrszíj, hanem egy kétágú laposfonás. Több adat utal arra, hogy a mostani formájú, sallangos nyelű karszíjas ostort először a szíjgyártók készítették, s azok révén terjedt el a pásztorok között.
A fonás
Az ostorszíjnak van: feje, dereka vagy más néven hasa, és eleje. Ehhez csatlakozik a csapó szíj, legvégül pedig a sugár, vagy sudár. A karikást fonták 6, 8, 12, ritkán 16, 18, sőt 24 és 32 ágból is. Az utóbbiak csak nagyon vékonyra vágott hasiból készülhettek. Aszerint, hogy az ostort hány szálból fonják, ugyanannyi ágúnak nevezik. A leggyakoribb a 8 ágú fonás, de annál szebb a karikás minél több ágból fonják. Páratlan ágból is lehetséges ostort fonni, de azt csak szükségből szokták. A fonást úgy kell készíteni, hogy olyan legyen az alakja, mint a kígyóé. Legtestesebb a hasa és a két vége felé elvékonyodó. Ha nem kígyó alakú, akkor a pásztor magát csapja meg vele. Ezt az alakot főleg a béléstől kapja meg, mely az ostor belsejében általában kötélből van. A fonás vastagabb részébe kenderkócot, vagy selyem hulladékot tettek még és ezt fonták körbe a hasival. A szárnyaló népi képzelet sokszor a szeretője keszkenőjének selyemrojtját fonatja a csikóssal ostorába.
A borfonat mintázata többféle lehet ún. kígyóháti, zabszem-, kukoricaszem-, vagy búzaszem-, kocka- és rozmaringfonás.
Különbözö ostorfonatok, és egy fajta karikás kötés
A karikáson egy, vagy többféle fonás található. Eszerint kell a szálak hasogatását is elvégezni. Ha több féle fonást szeretnének az ostoron, akkor arra is figyelni kell a szálak kiszabásánál, hogy később ketté tudják őket hasítani, így váltani pl. a négyes fonásról nyolcasra. Ez nem könnyü munka, mert a hasi általában elég kis darab, és ezért körkörösen kell kiszabni belőle a szálakat. Az elkészítendő fonásnak kb. az egy negyedével hosszabb szíjakat kell levágni, mert a többi hosszúságot a fonás felveszi. Az ostor alakjának előállításához hozzájárul a fonáshoz használt szíjágak vastagsága is, ezért a szálak két végét elkeskenyítik. Egyes vidékeken a pásztorok úgy szabják a szálakat, hogy a felső végük összefüggő maradjon, máshol külön szálakból fonnak.
A fonást rendes körülmények között felülről kezdik az ostor derekán. Elővesznek egy ujjnyi vastagságú használt kötelet. Ennek egyik végét kibontják, és a pásztorbot végére kötözik. A botot leszúrják a földbe és a kötél másik végét pedig a derekukra kötik. A kötél bot felőli végére a szíjakat is felerősítik, majd kettéosztják a szálakat, és elkezdik fonni.
Ha több féle fonást csinálnak, akkor négyes fonással kezdik, és ahol vastagodik az ostor, nyolcassal, majd a nyolc ág mindegyikének újbóli kettéhasításával tizenhatos fonással folytatják.
A fonást kb.15 cm elkészülte után kezdik el vastagítani. 50-60 cm-en keresztül vastagítják, "nevelik" egyenletesen, majd elkezdik vékonyítani, "fogyasztani". A vastagabb derék után még 50-60 cm vékonyabb fonás következik. Mikor idáig érnek, a kötél további részét levágják, és innen a "tocsapót" fonják bele a fonásba. Ha nincs az ostor teljes hosszúságának megfelelő ép szál, a hiányzó szálakat toldani kell. Ezt észrevétlenül meg lehet tenni fonás közben úgy, hogy a "toldást" a hegyénél az éppen fonott szál alá csíptetik, pár centiméteren a béléssel együtt hagyják, azután a fogyó szálat beviszik a bélésbe és az új szál kerül a helyére.
A fonás menete a következö:
Négyes fonás: A bal kézben levő szálak közül az 1-est a 2-sel jelzett szálak fölött áthúzzuk jobbra, ahol a 2-es és 1-es között alávesszük és a balkézbe visszavisszük. Ezáltal a baloldalon most már a 2-es szál maradt hátul, tehát az lesz az 1-es szál, a visszahozott szál. pedig a 2-es. Most ugyan ezeket megcsináljuk a jobb oldallal is. Aztán ismét bal, jobb, bal, jobb stb.
Nyolcas fonás: A módszer ugyan az, mint a négyes fonásnál, csakhogy itt a bal 1-est a bal 2-es, 3-as, 4-es és a jobb 4-es, 3-as fölött, a jobboldali 3-as és 2-es között (tehát felezve) visszük alá és vesszük vissza a bal kézbe negyedik szálnak. Aztán a jobboldalt hasonlóképpen, és így tovább. Tizenhatos fonás: Éppen olyan, mint a nyolcas fonás. Itt is a baloldalról fent áthúzott szállal jelezzük a jobb oldalt, és úgy visszük alul balra vissza. A fonás után az ostor alakja négyszögletes,. ezért vízbe teszik, és sima deszkán a kezükkel, vagy deszkákkal kerekre hempergetik. Így nem csak elnyeri hengeres formáját, de a kilógó kender és selyemszálak is behúzódnak.
Az ostorszíjnak tulajdonképpen csak a 2/3 része az igazi fonás, 1/3 része az állat háti bőréböl hasított és a vége felé folyton keskenyedő szíjszelet, az úgynevezett tő-, vagy tűcsapó, vagy csapó. Ez lehet egy szál bőr is, de gyakrabban két-három szíj van egymáshoz fogva ciromhasi segítségével a fonás végén, majd ez is folyamatosan elvékonyodik, míg egy szál lesz belőle.
A csapó végére kerül a sudár, vagy sugár. A sugár tájegységektől függően készült lószőrböl, ritkán hársból, újabban rafiából, de kerülhet a csapó végére kutya, vagy macskabőrből vágott vékony szíj is.
Alföldi pillangós karikás
Felvidéki sallangos karikás
Ha eddig kész az ostor, a fonás felső végén is levágják a kilógó kötelet, és a szíjba belevarrják a nyers marhabőrböl készült nyaklót.
Pillangók elhelyezése az ostorszíjon
A végleges eldolgozáshoz díszítéseket használnak. A nyakló tövét és a bevarrásának a helyét pillangókkal, vagy sallangokkal takarják el, a fonás és a csapó találkozásához ciromhasiból kötnek ún. lezáró gombot. Ha vendégnyak is kerül a karikásra, az is a fonáshoz hasonlóan pillangózott, vagy sallanggal díszített. Az így elkészített ostort előre vagy hátra forgatják, csergetnek, kongatnak vele. Általában a suhogó, vagy a kisebb, nagyobbára gyermek ostor pattogását nevezik csergetésnek. Az ostor szabad mozgásának járás a neve. Jó járású az az ostor, amelyiknek a nyele és fonása arányos. Fő kelléke, hogy a fonás - a nyél súlyához viszonyítva - ne legyen túl nehéz, sem a tűcsapó nagyon rövid. Kongatni lehet előre, vagy hátra, aszerint, hogy az atyafi az ostor előre, vagy hátra vágja ki. A kongatásnak is megvan a maga fortélya.
Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg Te is ismerőseiddel!