Tényleg 6 millióan haltak meg? 2. rész

2012.04.27 07:28

Német zsidópolitika a II. vh. elõtt

Adolf Hitler Németországa, joggal vagy jogtalanul abból indult ki, hogy a zsidók nem törvénytisztelõk és a népközösség mohó és tulajdonra koncentráló elemei. Azonkívül a kulturális dekadencia hajtóerõi. Mindezt a német népre nézve nagyon egészségtelennek tartotta, mivel a Weimari köztársaság idején (1919-1933) a zsidók nagyon nagy hatalomra tettek szert és nagy befolyásuk volt a jog, a pénzügyek, a sajtó, a médiák, a film és a színház terén, pedig csak a német lakosság 0.5%-át tették ki. A tény, hogy Marx Károly zsidó volt, és az, hogy a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht típusú zsidók szerepe a német forradalmi mozgalmakban meghatározó jelentõségû volt, hozzájárult ahhoz, hogy a nácikat a zsidók hatalmas nemzetközi szerepérõl és kommunista irányzatairól meggyõzze.

Hogy a németeknek ez az álláspontja a zsidókkal szemben helyes vagy helytelen volt, vagy hogy a törvényes lépések ezekkel szemben jogos vagy jogtalan volt, itt nem képezi vita tárgyát. Én kizárólag azzal a ténnyel foglalkozok itt, hogy a nácik számára ennek a problémának a megoldása abból állott, hogy a zsidók befolyását a nemzet többi részeire csökkentse, részben törvények útjan, elsõsorban és mindenekelõtt azonban azzal, hogy kivándorlásra bátorítsa õket fel. 1939-ig a német zsidók nagy része kivándorolt, mindannyian vagyonuk nagy részével egyetemben. Sohasem és semmilyen módon nem terveztek a náci vezetõk a zsidókkal szemben népgyilkosságot.

 

A zsidók a kivándorlást "megsemmisítésnek" nevezték.

Nagyon jelentõs, hogy bizonyos zsidók nagyon gyorsan úgy határoztak, hogy ezt a belpolitikát megsemmisítésnek nevezzék. 1936-ban Lion Furchtwanglernek megjelent egy németellenes propagandakönyve: 'A sárga folt: 500 000 német zsidó kiirtása' címen (Párizs, 1936), és ez ennek tipikus példája. A valósággal ellentétben az elsõ oldaltól kezdve a zsidók megsemmisítésérõl beszél, és a kivándorlást a német zsidók 'fizikai megsemmisítésének' nevezi. Éppúgy, a náci koncentrációstáborokat a népirtás lehetõ eszközeinek tekinti és itt különösen arról a Dachauban internált 100 zsidóról esik szó, akikbõl 60 már 1933 óta ott volt. Egy másik példa a német-zsidó kommunista, Hans Beimler mûve: 'Négy hét Hitler halálos kutyái karmában: A náci haláltábor, Dachau', amelyet 1933 elején New-Yorkban adták ki. Beimlert marxista kapcsolatai miatt tartóztatták le, de már 3 hónap múlva szabadon engedték. Õ állítja, hogy Dachau haláltábor volt. Az NDK hû kommunistáknak a Hans-Beimler rendet adta jutalmul.

Az a tény, hogy fajilag vagy politikailag elfogult személyek náciellenes népirtáspropagandát már olyan korai idõkben terjesztettek, egy szellemileg független olvasóban óvatosságot kell hogy ébresszen, ha ilyen történeteket hall a háború idejébõl. A zsidó kivándorlás bátorítását nem szabad a háború elõtti koncentrációstáborok céljával összekeverni. Ezeket arra használtak, hogy politikai ellenfeleket és bomlasztókat - elsõsorban liberálisokat, szociáldemokratákat és kommunistákat internáljanak, melyek közül néhányan zsidók voltak, mint pl. Hans Beimler. A Szovjetunió rabszolgasorban tartott milliói mellett a német koncentrációs táborok lakóinak száma igen csekély volt. Reitlinger szerint 1934 és 1938 között 20000 körül mozgott és a zsidók száma 3000 alatt. (Az SS - Egy nemzet alibije (Alibi einer Nation) London, 1956, 253 oldal).



A cionista politika vizsgálata

A nácik kivándorlási politikája nem mindig irányult negatív értelemben a kiutasításra, hanem a modern cionizmus alapelemeivel volt összhangban. A 20. század politikai cionizmusának alapítója, Theodor Herzl, eredetileg Madagaszkárt választotta ki a zsidók közös hazájának. Ezt a lehetõséget a nácik komolyan tanulmányozták. A nemzeti szocialista párt egyik fõ tervévé tették és egy pártbrossúrában így is fogalmazták meg a célt. Ez azt jelenti, hogy Izrael újjászületése zsidó államként nem akceptálható, mivel ebbõl örökös háború állna elõ az arab világgal, amely emiatt szétszakadna. Ez állt elõ ma. Eredetileg nem a németek javasoltak a zsidók kivándorlásat Madagaszkárra, hanem a lengyel kormány fontolta meg a tervet a saját zsidó lakosságát illetõleg. és 1937-ben Michael Lepeckit zsidó képviselõk kíséretében Madagaszkárra küldték hogy ott vizsgálják meg ezt a tervet.

A nácik 1938-ban a Schacht tervvel kapcsolatban hoztak elsõ javaslataikat a Madagaszkár megoldásra. Göring javaslatara Hitler beleegyezett abba, hogy a német birodalmi bank elnökét, Dr. Hjalmar Schachtot Lord Bearsted és a New-Yorki Mr. Rublee zsidó képviselõkkel való tárgyalásra Londonba küldje. (Reitlinger, a végmegoldás, London 1953, 20. oldal). A terv abból állott, hogy a német zsidók vagyonát egy nemzetközi kölcsön biztonságát szavatolandó befagyasztották volna, hogy a zsidó kivándorlást Palesztinába lehetõvé tegyék. Schacht 1939 január 2-án tett a tervrõl Hitlernek jelentést Berchtesgadenban. A terv nem valósult meg, mert a britek a finanszírozás feltételeivel nem értettek egyet. Göring 1938 novemberében egy gyûlésen ismertette a tervet, ahol ismertette, hogy Hitler a zsidók Madagaszkárra való kitelepítését tervezi. (ugyanott, 21. oldal). Decemberben a francia külügyminiszter, Georges Bonnet elmondta Ribbentropnak, hogy a francia kormány szintén 10 ezer zsidó kivándorlását tervezi Madagaszkárra.

Schacht 1938-as Palesztina javaslata elõtt már 1935-ben folytak megbeszélések azzal a céllal, hogy a német zsidók más Európai országokba vándoroljanak ki. Ezek a terveknek a csúcspontja 1938 júliusában az Eviani konferencia volt, de 1939-ben a zsidók Madagaszkári kivándorlása lépett elõtérbe. Tény az is, hogy Helmut Wohltat a német külügyi hivataltól Londonban folytatott tárgyalásokat egy korlátozott méretû zsidó kivándorlásról Rodeziába és Brit Guineába. Amikor azonban Göring 1939 január 24-en a birodalmi belügyminiszternek, Frick úrnak megírta, hogy egy központi zsidó kivándorlási hivatal megalapítását elrendeli és Heydrichet a birodalmi biztonsági fõhivatalból azzal bízza meg, hogy a zsidó problémát 'kivándorlás és kiürítés' eszközeivel oldja meg, akkor kezdték meg a Madagaszkár tervet komolyan megvizsgálni.

A német birodalmi kormány állandó fáradozása a zsidók eltávolítása érdekében a német birdalomból abban csúcsosodott, hogy a német birodalom 600 000 zsidó lakosából 400 000 kivándorolt, Ausztria és Csehszlovakia zsidó lakosaiból pedig 480 000, ami ott jó közelítéssel a teljes zsidó lakosságnak felelt meg. Ez utóbbi a Berlini, Bécsi és Prágai zsidó kivándorlási hivatalokon keresztül folyt le. Ezeket Adolf Eichmann, a zsidó kérdés tanulmányozására felállított iroda vezetõje rendezte be. A németeknek abban az esetben aggodalmat okozott, hogy Eichmann Ausztriában kiképzõtábort rendezett be, ahol fiatal zsidóknak mezõgazdasági ismereteket oktattak, hogy késõbb õket Palesztinába csempésszék. (Manvell és Fraenkel, SS és Gestapo, 6. oldal). Ha Hitlernek a legcsekélyebb szándékában állott volna a zsidókat megsemmisíteni, akkor miért hagyta, hogy több mint 800 000 tulajdonának nagy részével egyetemben a birodalom területét elhagyja, avagy miért foglalkozott volna a Madagaszkár tervvel? Azt is fogjuk a késõbbiekben látni, hogy ezenkívül a kivándorlási politika még a háború idején is meggondolás tárgyát képezte. Mindenek elõtt azonban a Madagaszkar terv, amelyet Eichmann 1940-ben Franciaország eleste után a francia gyarmatügyi minisztérium szakértõivel megbeszélt, amikor ennek a gyarmatnak az átadása ehhez egy gyakorlati javaslat volt.

 

Folyt.köv...

 

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg Te is ismerőseiddel!

]]>